A búcsúzás fájdalmas pillanatai

Elszaladt az egy hónap. Alig vettük észre, épp csak megérkeztünk, és újra indulás haza.

7 órától pranajama órán jegyzetelünk.
9:30-tól utolsó női óránk, amit Guruji unokája tart elméletileg, gyakorlatilag meg Guruji is tanít.
Nehezen jutnak el az instrukciók, talán már alig van hely, ahova befogadni lennénk képesek ennyi új infó után. Nem volt egy könnyed óra, de a végén ülő pranajama és savászana is volt.

Odamegyünk hozzá (mi magyarok 4-en), letérdelünk, homlokom a földön, és kitör belőlem a zokogás. Hirtelen minden megszűnik, nem hallok, nem látok, nem érzékelek -mint egy hullám, tör föl belőlem.
Gyorsan visszatérek, érzékelem, hogy Marcsi is zokog, és a többiek is mögöttem -nem tudom, mi történik, de valami nagyon mélyen és legbelül…………………….. Guruji is meghatódik, szívből szívbe áramlik a szeretet, a hála.
Kiterjesztem a hála érzését, nagyon boldog vagyok, hogy itt lehettem, hogy tanulhattam, hogy tapasztalhattam, hogy más világban voltam.

Ahányszor látom őket, mindig mosolyognak.

Lassan csomagolni kell. Igaz, holnap reggel 5-kor száll föl a gép, de Indiában soha nem lehet kiszámolni pontosan az eseményeket, ezért ma délután 5-re hívtuk az autót, ami kivisz a reptérre (innen  4 óra az út).