Ünneplés, tapsvihar, patakokban folydogáló könnyek

A hetet hétfői fekvéssel kezdtem, gyenge voltam, mint a harmat, aztán töredelmesen kijelentem, végig bőgtem a hetet.

Kedden már kora reggel Guruji Centenáriumi ünnepség keretében szervezett jóga gyakorlásra mentem, legalábbis én azt hittem. Itt akkor el is kezdődhet a kérdés, mi a jóga, mi a gyakorlás, hány százalékban lehet ászana, fizikai gyakorlás, meditáció, pranayama, savasana ( hulla póz ), filozófia, egyáltalán mi az, hogy iyengar jóga, meg mi a jóga.

Iyengar mester fia ezúttal elég rendesen az ászanákon keresztül vezet, nem teljesen megszokott módon. Némi ászana gyakorlás, folyamatos filozófiával fűszerezve, mármint ha filozófiának mondható egyáltalán, akár elmélkedés is lehet az életről, a végzetről, délután Geeta Iyengar Guruji lánya is megérkezik és a mentorálásról folyik a diszkurzus.

Az egész hét azaz 4 nap mélyen érint mindenkit. Nagyon nyíltan és őszintén mesélnek az életükről, Iyengar mesterről.

Annyira megható az egész, hogy szinte folyamatosan felbukkan egy pillanat, amikor konstatálom, hogy folynak a könnyeim, valami extrém emelkedett hangulatban zajlik ez az egész, meghitt ünneplés,  valahogy azt lehet érezni, hogy mindenkinek óriásira nyílik a szíve és nem egyedül mosakszom a könnyeimben.

Képtelenség leírni, szavakban önteni az érzéseket, élményeket. Néhány dolog, mondat, emlék, azért belém vésődik és mélyen hat.

Prashant is sokat mesél Iyengar mesterről és őszintén elmondja, hogy ő maga például fusztrált volt a sok ember előtti gyakorlástól és bizony volt olyan időszak, amikor csak a szobájában gyakorolt egyedül, nem akarta senkinek mutatni a gyakorlását és magában akart lenni. Azt is kiemelte, hogy 1974-ben, amikor megérkeztek a külföldi tanítványok, Guruji is valahol elvesztette a szabadságát a gyakorlásban, hiszen már nem tudott egyedül gyakorolni, az emberek látni akarták a gyakorlását, aszisztálni mellette, ettől a pillanattól megváltozott valami, más volt mint előtte. Prashant el is mondta Gurujinak őszintén, elvesztetted a szabadságodat. Mennyire igaz, ugyanakkor Guruji nem elutasította a tanulókat, hanem megtanulta kezelni az új helyzetet. Amikor gyerekek voltak, Iyengar mester gyakorlása közben rá ugráltak, soha nem kergette el őket, akkor kipróbálta milyen gyerekkel a hasán fölmenni urdhva dhanurászanába (híd ).

Rengeteg sok dolgot tudnék még mesélni, amit Prashant mesélt nekünk, akkor itt ülhetnék egy hétig is.

Ami még nagyon megható délután volt mindannyiunk számára: december 7 Geeta Iyengar 74-ik születésnapja.

Annyira cuki volt, mint még soha. Abhijata Iyengar mester unokája felvázolta a programot, hogy arra gondolt, hogy most egyszerűen csak chateljünk Geetával, chit-chat 🙂

Geeta még soha nem csinált ilyet, így kiváncsian vártam, hogy mikor mondja azt, hogy jajj hagyjuk már ezt, mégis elfogadta. Annyit tudni kell, Geeta, amikor tanít kiabál, amennyire csak tud és nagyon ingerült tud lenni, ha valamit nem jól csinálunk és olyan szigorú, hogy lapos kúszásban is alig mer az ember elmenni előtte.

Első megrázó kérdés Abhyijatától: Szeretsz te minket ?

Megállt a levegő, Geeta mosolyogva: őszintén legbelül, nagyon szeretlek titeket, ez nem az a fajta simogatlak, dicsérgetlek szeretet, a tanításban az ordításom mögött is a szeretet van, hiszen a ti érdeketekben ordítok.

Következő kérdés: hiányzik neked az édesapád?

Igen, nagyon hiányzik. Bár egyetlen egy könnyet sem tudtam sajnos ejteni, mélyen belül mintha égne a szívem, amikor meghalt, akkor is ez az érzés volt és nagyon, nagyon hiányzik. Amióta elment Guruji alig van erőm, mégis mivel Guruji hangsúlyozta, hogy folytassuk az általa elkezdett munkát, az ő tiszteletére visszük tovább és nagyon sajnálom, hogy nem lehet most itt a 100-ik születésnapján. Egy számára nagyon fontos spirituális álmot is megosztott édesapjával kapcsolatosan. Csak úgy ittam szavait és bírtam volna hallgatni akár egy hétig.

Mesélj nekünk az édesanyádról hangzott el egy másik kérdés:

Az édesanyám volt az első mesterem, ő vezetett a gyakorlásban gyerekként és serdülőkorban, ő mondta el, hogy mire figyeljek, ha menstruálok, hogyan csináljam a pózokat, mit ne gyakoroljak.

Hálás vagyok, hogy a szüleim a mestereim voltak és imádkozom, hogy következő életben is őket kapjam, ugyanezt szeretném, ugyanígy.

Folytathatnám a sort és a kérdéseket is és még fogom is folytatni, összességében annyira nagyon sok inger ér és valóban annyira felemelő az egész, hogy elmondani sem lehet.

A gyakorlás nem volt megerőltető az elmúlt napokban, mégis ma újra a gyengeség uralkodott el rajtam, a testem talán készen van az aktivitásra, a lelkem ismét nemet mond mára.

Tulajdonképpen saját magamnak nemet mondani tanulok itt és most, nagyon furcsa és mégis azt érzem, épp itt van az ideje :).

Nem mintha másoknak tudnék nemet mondani, ki gondolta volna, hogy magamnak is ennyire nehéz 🙂

Nektek is volt már ilyen, hogy magatoknak kellett nemet mondanotok?

Vagy csak én vagyok egyedül ezzel a furcsa helyzettel és küzdök a csinálni kell, menni kell, ott kell lenni, aktívnak lenni, mozgásban lenni belső utasítások ellen.