Dimenzióváltás. Az első 24 óra. Hol is vagyunk? 2016.03.01.

Szerencsésen megérkeztünk, hála Istennek.
Fantasztikus utazás volt, nagyon gyorsan elszaladt.

Repültem volna még legalább 10 órát, fentről nézve minden más, csak úgy lenni a levegőben, saját magammal, a gondolataimmal, álmodozva, zenét hallgatva.

Mivel nagyon hiányzott a férjem, így kis híján elbőgtem magam, ennek tiszteletére végig szerelmes arab zenét hallgattam, konstatálva, hogy nagyon nagy lehet a baj……….. Aztán rájöttem, nem, csak ennyi bajom legyen, és akkor máris minden rendben van. 🙂 Hiszen fő a szeretet, és semmi más nem lényeges, a szív útja az egyetlen igaz út. 🙂

Az utazás alatt az átszállásnál konkrétan sprintelnünk kellett, hogy elérjük a Doha-Mumbai járatot, volt még némi affér egy indiai úriemberrel, aki úgy gondolta, hogy a helyünkre ül, és mi majd ülünk, ahova tudunk.
Elég erélyesen szóltam rá, hogy 19A – its our place (a mi helyünk). Komfort zóna ide vagy oda, ha két ember közé vagyok beszorítva a gépen 4 órán keresztül, annyira nem lett volna vidám az utazás.

Ahogy kifele tartottunk a reptérről, áldottuk az eget, hogy bár nagy nehezen sikerült elintézni, mennyire jó, hogy elektronikus vízumunk van, ugyanis a másik oldalon kilométeres sorokban várakozott a jó nép, hogy majd egyszer csak kijusson a csodás reptérről.

Várt ránk a fuvarozónk egy Mumbai-Pune 100 km es távra, az izgalom itt már azért elkezdődött.
A sofőr számomra életveszélyes stílusban vezetett, nemcsak gyorsan, hanem oly mértékű előzésekbe lavírozott, hogy kis híján megállt bennem az ütő, éppen ezért úgy gondoltam sokkal jobb lesz, ha inkább szundizok egy pár órát, hiszen itt már hajnal 3 óra és tegnap dél óta úton vagyunk.
Szépen álomba ringatóztam, jobbra balra leesett mindig a fejem, kitört a nyakam, de sebaj, végre itt vagyunk.

Reggel 6-kor megérkeztünk a szállásunkra, nagyon kedvesen fogadott a házigazdánk, finom indiai csájjal (tea) várt, és bár még a család többi tagja aludt, máris elkezdtük a hivatalos bejelentési dokumentumokat kitölteni, tiszta kómás állapotban.

Mondtam az úrnak, ha elmondaná, hogy hol is vagyunk, mire jött a válasz: ITTHON (at home:)
Lepapíroztuk a dolgokat, majd átvettük az apartmanunkat, ahol az utóbbi 2 alkalommal is laktam.
Óriási változások és meglepetések fogadtak: VAN MOSÓGÉP, és nem kell majd órákat a vödörben dörzsölgetni kézzel a ruhákat. Juhéé, és a zuhanyzó is sípcsont magasságból térdig ér már, így akkor már álló helyzetben is tudok zuhanyozni, nem kell hozzá különböző jóga pózokba tekerednem.

Egyszóval fantasztikus, az időjárás csúcsszuper, 30 fok, pára van, így az arcom bőre hamarosan puha lesz és nedves, mint a babáké, ahogy mondani szokták.
Nagyon gyorsan szereztek a háziak egy hölgyet, aki minden nap finom indiai ebédet fog főzni, az elsővel máris elvarázsolt, dahl, csapati, rizs és zöldséges ragu volt.
A gyomrunk is nagyon hálás volt érte.

Becsekkoltunk időközben az iskolánkba, szerencsére nincs most tömeg, nyugisabb ez a hónap általában, így lehet, hogy nem kell megküzdeni az eszközökért sem.
Összességében minden szuper, a hiányérzet és üresség még a szívemben van, a tekintetemmel Gurujit kutatom, nagyon fura érzés… és nem jön…úgy már nem tud, mint régen.

Nem igazán tudom leírni, amit érzek, így maradok az érzésben, és majd alakul… talán. Lehet, hogy nem fog??
Az idő??
Hogy is van ez most akkor??