Csodás reggelek az óceán partján 2011.12.05.
Hajnal 4 óra van.
Meditációmat az óceán partján kezdem. A homokban fekszem, fejemet a víz felé fordítom.
Hallgatom az óceán hangját, figyelem, és átveszem az üzeneteit. Mit mond a lágyságról, a könnyedségről, a hullámzásról, az érzelmekről.
Hogyan lehet a hullámzást elcsendesíteni, egy háborgó, csattogó, mindent elsöprő hullámzás hogyan csendesedik el és válik mozdulatlanná egy pillanat alatt. Egyenletes lesz, és nem háborog, csend van.
A madarak éneke az életről zeng örömódát.
Repülni, szállni, a földtől elrugaszkodni. Ahogy hallgatom őket, egy pillanatra azonosulok velük. Madárkává válok, és velük játszok a levegőben. A fákon ugrándozva látom, hogy 3 mókus is csatlakozott a társaságunkhoz. Ők is játszanak, bolondoznak, gyorsaságukkal megszédítenek.
Újra a homokban fekve érzékelem a testem, a földanya biztonságos támaszt ad.
Bemegyek a vízbe, nagyon kellemesen meleg, legalább 26-28 fokos.
Ráfekszem a vízre, és engedem, hogy magával ragadjon. Nem irányítok, nem tűzök ki célokat, hagyom magam vezetni. Sodorjon oda, ahova akar, vigyen oda, ahol dolgom van.
Nem számít, hol kötök ki, nincs ragaszkodás. Nem számít az ország, a nemzet, a nyelv.
Az univerzum nézőpontjából mindenki egy, bőrtől, nemtől, nemzetiségtől függetlenül.
Ismét bevillan egy kép, újra lemúriai életeket látok. Egy helyet, ahol a szeretet, a fény, az egység, a feltétel nélküli elfogadás jellemzi a közösség életét. Mindenki egy, és egy mindenki.
Újra átélem az öröm eufóriáját az öröm szigetén.
Aztán hirtelen egy szívszorító, fojtogató fájdalom tör felszínre. Zokogásba kezdek, az elmúlás, a vég, a megsemmisülés érzése hatalmába kerít. Ahogyan véget ért az élet ezen a szigeten, fájdalmak, életeken át hordozott emlékek erről a végről.
Az óceán elringat, simogat, mintha azt suttogná: engedd el, leveszek rólad minden terhet, amit sok életen keresztül a hátadon hordoztál. Megtisztítalak, és felkészítelek az újjászületésre, egy új életre.
Örömet adok, hogy tovább vidd az örömök hírét.
Vérzik az emberek szíve, mert elfelejtették az öröm dalát. Nem emlékeznek az élet csodáira, és repülni sem tudnak már, mert saját szárnyaikat semmisítették meg a félelmeik és rettegéseik csapdájába rohanva. Lebegj, szárnyalj, dalolj, nevess. Bármi is történik veled a földön, ne veszítsd el az örömöt, találd meg a szépséget, és gyönyörködj.
Emelkedj a problémák fölé.
Lassan visszatérek, idő van az indulásra, ma egy egész napos kirándulásban lesz részünk.
Meseszép helyeken járunk. Tanah lot templom az óceánon. Tanah földet, lot pedig vizet jelent. Az 1700-as években Jáváról egy hindu pap jött meditálni erre a helyre, nagyon pozitív, jó energiákat érzett, és megkérte a helyieket, hogy építsenek templomot.
Sorba állunk, áldást kapunk a hindu papoktól szentelt víz és rizs kíséretében, amit a homlokunkra raknak.
Egy óriási kanyargózó kígyót lehet látni a templomoknál, amely a legenda szerint az Istennő által a földre ejtett fehér és fekete kis anyagból változott kígyóvá.
A mai napon a fémek ünnepe van, amikor felajánlásokat tesznek az isteneknek (gyümölcsök, rizs, füstölő), hogy biztonságosan közlekedjenek az autók, és ne romoljanak el a számítógépek.
Minden autót földíszítenek, ünneplőbe öltöznek, megáldják az autókat, motorbicikliket, és minden fémet tartalmazó eszközt.
Útközben még egy tűz Istennek bemutatott ceremóniát is láthatunk, ahol minket csodálnak a helyiek, mi meg őket… 🙂