Ahogy a fény felcsillan az árnyék fölött 2011.12.12.

Éjjel 4 óra van, az éjszaka, a sötétség, a mozdulatlanság időszaka.

Csak néhány csillag szórja sugárzó fényét az égbolton.
Az óceán eget rengető, végtelen erejű morajlásban, hullámzásban csapkodja a partot.
Mindent elsöprő ereje szinte félelmetes számomra.
Majd szépen lassan a felhők mögött ébredezik a nap, a felhőket maga körül rózsaszín, pink, narancs és sárgás színekbe burkolja.
E látványra és élményre az óceán haragja is elcsitul, és átadja magát a nap sugarainak, mondván, hogy simogass, melegíts föl, ölelj körbe, áraszd rám a fényedet.
A madárkák is fölébrednek, békák kuruttyolnak, tücskök, bogarak zeneéjétől hangos a part.

Elindulok futni a homokban, a föld energiája a talpamon keresztül tölt, a nap sugarai pedig az egész testemet beborítják.
Apró kis rákok ugrálnak a homokban előttem.
Egy helyi balinéz nénike pedig összegyűjti a nagy mennyiségű zöld algát a parton, amiből majd a jó kis alga pakolások és táplálék kiegészítők készülnek.
Mosolyogva rám köszön, mint minden reggel, ő boldog, mert a természettel ébredhet.
Elképzelése sincs arról, hogy van a világnak néhány része, ahol az emberek betontömbökbe zárva dolgoznak, mint a robotok.
Nem látnak napot, fényt, óceánt, és nagyon messzire távolodtak a természettől, arról nem is beszélve, hogy milyen rettenetes módon tették tönkre környezetüket.

Vége a reggeli kocogásnak, irány az óceán, fölfekszem a vízre, óceán vagyok, és nap is egyben. Ringat a víz elem, perzsel a nap sugara, és csak befogadok, újra gyönyörködök.
Elraktározom e csodás élményt, hogy majd otthon, a téli reggeleken telepatikusan újra kapcsolódhassak e mesés helyszínhez.