Pune városában marathi nyelven beszélnek 2011.06.10.

2011. 06. 10.

Annak ellenére, hogy csak 9-kor kezdődik a saját gyakorlásunk, ma is korán kelek.
Nem hagynám ki a reggeli nyugalmat, a csendet, amikor még alszik a város, nem járnak az autók, nincs fergeteges duda verseny, csak a természet van. Csak ülni, és hallgatni…
Sajnos ma is szakad az eső. Megérkezünk terembe, és gyakorolni kezdünk.
Már az első nap elmondták a gyakorlással kapcsolatos szabályokat. Ha falnál gyakorolsz, akár egy csoportos órán, és végeztél a kézen állással, ne próbálj visszamenni a helyedre, mert itt nincs senkinek saját helye, saját eszköze, minden mindenkié. Ha elfoglalták, akkor találj magadnak másik helyet. Röviden ennyit a ragaszkodásról.
Eddig nem is volt semmi gondom, rohangáltam össze-vissza, hogy egyáltalán egy szőnyeghez juthassak, és gyakran megesett, hogy a földön gyakoroltam, mert már szőnyeg sem volt.

De mára betelt a pohár! Lerakom a szőnyegem, elfordulok, és már nincs szőnyeg. A falhoz cuccolok az eszközökkel, elmegyek tégláért, visszajövök, se fal, se eszköz.
Elég nehéz volt így bármit is összehozni abból, amit terveztem, de Indiában az a lényeg, hogy inkább ne tervezz, engedd, hogy minden történjen úgy, ahogy történnie kell.
Fölmegyek sirsasanába (fejenállás), koncentrálok, sorba veszem a testrészeket, amikkel dolgozom, légzésen keresztül vezetem a testem, egész jól megy – gondolom.
Még jobban nyújtózok a plafon irányába, már kezdem egész jól érezni magam a pózban. – Nem tartott sokáig, mert a legnagyobb koncentrációm közepette mögém állt valaki, és olyat igazított rajtam, hogy majdnem szívrohamot kaptam…
Végre bele tudok feledkezni eme nehéz gyakorlatba, és mit ad az Isten, jön valaki, aki teljesen kizökkent, anélkül hogy bárki kérte volna, hogy segítsen.

Nem hiszem el, hogy egy tanár nem gondol bele abba, hogy mindenki gyakorol, koncentrál, és ha javítani akarom, akkor legalább szólok annak a szerencsétlennek, hogy figyelj, itt vagyok, vagy bármi. – Mert ugyebár fejenállás közben az ember nem lát hátra fele.
Egy mondatban kifejezve, a mai gyakorlásom nem volt egy felemelő élmény.
De ez a valóság, vannak jó, és kevésbé felemelő napjaink.

Gyakorlás után megebédeltünk az indiai családnál, Marcsi, Móni is félrebeszél – jól indul ez a nap, gondoltam.
Sírunk a nevetéstől, valóban annyira önkívületi állapotban vagyunk. Kivéve Lackót, aki mindig középen és tudatosan, a toppon van.

Ebéd után Patandzsali szobrot terveztünk venni. Fogtunk 2 riksát (itteni taxi), nekivágtunk a nagy forgalomnak, miközben gyakorolhattuk a pratyaharát (érzékszervek visszavonása), annak érdekében, hogy ne szenvedjünk halláskárosodást az őrületes dudálástól.
Megérkezünk a boltba, zárva van éppen, de fogjuk föl pozitívan: Elvileg 4-kor újra nyitva lesz, addig van még 3 óránk.

Sétálunk a szakadó esőben. Lackó könyvet keres, mi meg követjük a huszadik könyves boltba is.
De gondoltuk, a huszonegyedik már az ő magán ügye. Elfáradtunk, leülnénk már valahol. Tea, kávé…
Egy utcai könyvárus 3 széket hoz, és mondja, hogy foglaljunk helyet. Az élet apró örömei: végre leülhetünk, és nem ázunk tovább.
Nagyon kedvesek, aranyosak a srácok, hoznak nekünk mese könyvet, vicces könyvet, majd elmondják, hogy itt, Pune városában marathi nyelven beszélnek.

Elkezdődik az első nyelvleckénk, könyvet is kapuk hozzá, egy marathi-angol összefoglaló a fontosabb szavakról és kifejezésekről. Ahogy jönnek az emberek, beszélnek hozzánk, és már néhány alap mondatot megtanulunk. Persze a kiejtésünk nem tökéletes, ismét sírunk a nevetéstől. Gyerekek jönnek, és tanítgatjuk egymást az alap mondatokra. Csütörtök marathi nyelven guruvaar, viszlát pedig bárá áhej.
Így el is szaladt az idő gyorsan, laza 20 perc késéssel a bolt is újra nyitva.
Nem vettünk semmit, mert olyan szinten drágán adják, hogy ennyiért otthon is meg lehet venni, így nem kell cipekedni sem.
Akkor menjünk haza, intsünk le újra riksát.

Ki gondolta volna, hogy ennyire körülményes lesz haza jutni.
Állunk az utcán, még mindig szakad az eső, de már nem számít. Esőkabát ide vagy oda, bokáig járunk a vízben, de kevésbé zavar, mint az a tény, hogy egy riksa sem áll meg, aki pedig megáll, nem visz-e el.
Azon gondolkoztunk, hogy vajon mi lehet az oka, hogy nem visznek el????? Nem akarnak dolgozni?Nők vagyunk és azért? Nem tudják, hogy hol van a cím, ahova szeretnénk eljutni?
A válasz az utóbbi, lövésük sincs róla, hogy hova szeretnénk menni.
Laza 30 perc próbálkozás után végre újra riksában ülünk, és haza fele tartunk.
Megérkezünk, futás, mert lekéssük az órát.

18 órától Geeta tanít, végre jógázunk, és akkor minden rendben lesz.
Háááát, nem teljesen. Legalább 90-en vagyunk, lökdösnek, tolnak, nem sorolom…..
Ülő csavaró gyakorlatok vannak, majd sirsasana, ustrasana, sarvangasana.
Ustrasanában történt valami – te jó ég, most mindjárt visszajön az ebéd!
Még csak most jön a sarvangasana. Hogy menjek föl? Hányingerem van, nagyon erős, de ha azt mondom, nem csinálom, megkapom a fejmosást, leüvöltik a fejem, muszáj fölmennem.
Sarvangasanában vagyunk, nem tudom követni az instrukciókat, arra koncentrálok, hogy visszatartom, mert azért mégse jönne jól ki, ha fordított testhelyzetben a szemembe vagy az orromba landolna a mai finom ebéd.
Lackónak meg az orra indult be (orrfolyás), sóhajtozunk, mélyeket lélegzünk, miközben arra gondolunk, hogy na, már csak 10 perc, és vége.
Véget ért, és kibírtuk, sokkal többet kibírunk, mint amennyit gondolunk…

Lassan haza ballagunk, most már nemcsak hányingerem van, hanem szédülök, teljesen rosszul vagyok.
Ismét egy újabb találkozás saját magammal, egy másik aspektusból.
Kérdés, hogy ismét kioldódott valami, vagy csak egyszerűen a mai események történései váltották ki belőlem ezt a reakciót.
Bár vannak kevésbé felemelő napok az életünkben, az ilyen napok is tanító jellegűek, és kérdés, hogy hagyjuk magunkat elsodorni az események által, vagy minden körülmény ellenére középpontban tudunk maradni…

4.9 250