Egyiptom

Kissé kimerítő, ugyanakkor izgalmas utazás a Kairó – Dahab útvonalon 2012.05.22.

2012. 05. 22.

Nos, hihetetlen, mégis május 13. van. 🙂

Nagyon korán kelek. Most izgulnom kellene?? Nem érzem azt az adrenalint, már alig van izgalom, semmi ügyintézés, akadályokon átjutva úgy érzem, mintha megmásztam volna a Himaláját. A tetején állok, és azt kérdezem, akkor most hova tovább, és hogyan tovább??

A tegnapi ruha próba lefárasztott, eldöntöttük tegnap este, hogy ebben a hőségben nem öltözünk még be ma az igazi esküvői ruhába (öltöny, menyasszonyi ruha), bőven elég lesz a holnapi bulihoz és fényképezkedéshez.

7:30-kor elindulunk, hogy időben odaérjünk.
Jó lenne 9-kor aláírni, de majd úgy lesz, ahogy az meg van írva. 🙂
A párom kissé gondterhelt, elmondja, hogy ne haragudjak, a szülei nem jönnek, nem jön senki.
Úgy látom, szomorú, annak ellenére, hogy mennyire szembe szállt a családjával, és milyen erővel tartott ki értünk és állt mellettem, úgy érzem, most megosztaná az örömét a családdal is.
Nem kérdezem, hogy miért nem jönnek, és miért marad el a mára tervezett buli a családdal. Nem is akarom tudni. Sejtéseim vannak, de mind nem számít, a lényeg, hogy mi most itt vagyunk, és a szándékunk, álmunk valóra válni látszik.

Két férfi tanúra van szükségünk a sok-sok papír mellé, akik kizárólag csak férfiak lehetnek.
Az én tanúm egy kedves barát, Ahmed, aki első találkozásunk óta követte az eseményeinket, találkozásainkat, bujkálásainkat, és bíztatott, amikor már úgy éreztem, nem bírom tovább.
Köszönöm, Ahmed, a sok bíztatást, és hogy eljöttél az aláírásoddal tanúsítani az irántunk érzett tiszteletet és barátságot.
A párom tanúja pedig Mostafa, akivel 2 évig voltak együtt a katonaságnál, kitartottak a nehéz időkben (forradalom). Elmeséli a srác, hogy egyedül csak ő tudott róla, hogy velem beszél telefonon, neten a párom, mert ha más is tudta volna, akár börtönbüntetés is járhatott volna. Katona ugyanis külföldivel nem kommunikálhat, nemhogy még együtt tölt egy hetet, és napi kapcsolatban van vele (telefon, net).

Nagyokat nevetünk, várakozunk a folyosón, elviszik az összes papírunkat, aztán majd lesz valami…
Közben Rozália, aki fordítani fog nekem arabról magyarra, mesél az itteni életéről. Több, mint 20 éve itt él, és remekül beleolvadt az itteni környezetbe. 🙂 Boldogan él a családjával, gyerekeivel, dolgozik, semmi kötöttség, bezártság, jól el van. 🙂

Aztán úgy 11:11 környékén behívnak, kérdezik, hogy elfogadom-e a férjemnek, a jelen lévő úriembert.
IGEN. -válaszolom. A közjegyző csajszi 5 példányban nyomtatja a papírokat, Ahmed-nek a lelkére kötöm, hogy majd nézze az órát, amikor aláírok, és néhány fotót készítsen, hogy milyen a feeling-je egy itteni házasságkötésnek, ha nem helyi és muszlim nőről van szó.
11:40-kor aláírjuk mind az 5 példányt, majd jöhet az ujjlenyomat a fotókra. Olyan vicces, szét röhögjük magunkat, ugyanakkor meg nagyon jó érzés. -Mintha hegyek omlanának le a vállainkról, olyan érzés, mintha évezredes terhektől mentesülnénk. 🙂

És lassan vége, laza 3 óra alatt lezavartuk a dolgokat. Irány ebédelni, a srácokkal beülünk egy étterembe, hagyományos egyiptomi étel a menü, amiből még nekem is akad néhány jó kis vega falat.
Ebéd után üldögélünk és nevetgélünk a Nílus partján, teázgatunk, rötyögünk, fotózunk.
Tikkasztó a hőség, meleg a ruha… nincs limuzin és csinnadratta, annál inkább fénylik a belső fény és öröm, ami kiárad és elér az emberekhez.

Lassan haza ballagunk, készülődés a holnapi napra. 🙂
A többit meg mindenkinek a képzelőerejére bízom, hogy mi történik velünk itt, és most a nászéjszakán… 🙂

4.9 250