Egy különleges vasárnapi nap Indiában: gyerek jóga és más élmények 2011.06.05

2017. 05. 05.

A mai nap az átlagos vasárnapoktól nagyon eltérő számunkra itt, Pune városában.

Pihenő nap van az iskolában, nincsenek foglalkozások, csak egy reggel 8 órakor kezdődő gyerek jóga, amin nézőként vehetünk részt, és jegyzetelhetünk.

Ma reggelre már visszakerült az átjárónk, amit tegnap előtt elvitt az áradó víz. Nincs már csőmászás Lackónak sem, pedig már nagyon belejött…

Megérkezünk az intézetbe, megdöbbenten látom, hogy legalább 60, 70 gyerek érkezik a jóga terembe.

A tanár első kérdése: Miért jógáztok? Miért jöttetek? Mi az eredménye a jógának???

Arany szíveim válaszolnak: Fizikai fitnesz, mondja az egyik. Egészség és boldogság – mondja a második picúr. Hogy a légzésemet kontrolláljam – mondja a harmadik.

Állásban kezdenek az invokációval, megható, ahogy ennyi édes, ragyogó szemű gyerek egyszerre énekli az Om-ot és az invokációt.

Majd jönnek az álló és ülő pózok felváltva, megtanulják a gyakorlatok (ászanák) szanszkrit nevét. Kórusban mondják a neveket, miközben gyakorolnak. A tanár nagyon jól uralja ezt a rengeteg gyereket, én pedig belegondoltam, hogy nálam már 10 gyereknél is néha rezeg a léc, és fogytán a türelmem.

Mi figyelünk, és szorgalmasan jegyzetelünk. Hamar elszalad ez az egy óra, újra jön az Om zárásként, és Patandzsali fohásza, a gyerekek szanszkritül énekelnek. Olyan ereje van ennek az egységnek, hogy teljesen magával ragad, felemel – egész különleges érzések árasztottak el.

Óra után egy utcai kávézóban reggelizünk (itt minden az utcán zajlik), tradicionális indiai tea tejjel, szamószával (zöldséggel töltött cucc).

Vettünk egy térképet, és a nyakunkba vettük a várost. Gondoltuk, sétálunk egy nagyot, a többi meg majd adja magát, mi újra készen állunk a következő eseményekre, kalandokra.

Mivel 3-an vagyunk lányok (szegény Lackó), beindul a vásárlási roham.

Huhh, de jó kis szandik, papucsok! Hajrá! Próbálgattunk órákon át, míg végül 3 szandál boldog tulajdonosaként távoztunk. A próbálás alatt kétszer álltam bele egy szögbe a sarkammal, ami a cipőből állt ki  (nem gondoltam volna, hogy szöggel rögzítik a kirakatban lévő csini papucsokat).

Aztán jött a következő állomás, a bizsus…… Ajajjjjj, türkiz, pink, és más gyönyörű színekben pompázó karkötők, nyakláncok – itt is sikerül beszereznünk pár jó darabot…

Tovább haladunk, az út másik oldalán tüntetés van, legalábbis úgy tűnik. Sok ember zászlókkal, transzparensekkel (teljesen békés).

Odajön hozzánk 2 srác, hogy a Tiszta Indiáért mozgalom kezdeményezői, és kérnek minket, hogy az aláírásainkkal támogassuk őket. Összenézünk és bólintunk, úgy tűnik, ismét kezdődnek az izgalmak. Bemutatták a vezetőjüket, és kértek, hogy a nagy plakátra írjuk fel a nevünket. 10 másodperc alatt olyan szinten körbevett a tömeg, hogy levegőt sem kaptunk. – Fotóznak, videóznak, és a kezünkbe adnak filcet, amivel  fölvéssük a nevünket az óriás plakátra. Még mindig fotóznak, és nagyon hálásan megköszönik, hogy támogattuk őket.

Igazi szabadság érzés volt kiszabadulni a tömegből, és újra kapni levegőt.

Erre az óriási stressz helyzetre már enni kell valamit, gondoltuk.

Ezúttal egy álló sarki étkezdét választottunk, ahol vaslapon sütik a palacsintát, legalábbis ránézésre olyan. Kókuszos, csípős szósz, zöldségkrém. A tányérra pálma levelet raknak, arra jön a finomság. Ahogy elnézem a higiéniás körülményeket, biztosra megyek: kéz fertőtlenítő folyadék és fertőtlenítő kendő, annál is inkább, mivel kézzel eszünk.

Most már tele a pocak, baj nem lehet, mehetünk tovább.

Picit esik az eső, de nem zavar, nyugodtan folytatjuk a nézelődést.

És végre! A fölsők, amiket kerestünk! Igazi indiai, gyönyörűséges, pompázó színekben ránk kacsintó darabok.

Jön a ruhapróba az utcán, miközben koldusok rángatják a ruháinkat, hogy adjunk pénzt, és ostort csattogtatva hozzák ránk a szívrohamot.

Itt is bevásároltunk elég vicces áron: egy fölső 1200 forint volt, a mai ebédünk pedig kőkemény 30 rúpia, ami átszámolva 120 forint.

Most már kezdek fáradni, hiszen már 14 óra van, és 10-kor indultunk el a reggeliző helyről.

Ahogy sétálunk az utcán, egy újabb döbbenetes látványba ütközünk: a járdán egy nő három pici gyerekkel. Úgy fekszenek és alszanak, mintha az ágyban lennének, legyek tömkelege szaladgál rajtuk, de őket ez egy cseppet sem zavarja. – Elgondolkodom, hogy lehet így élni????????

Milyen az élet így??? Átértékelődnek dolgok bennem, van, akinek még egy takaróra sem futja, éhen halnak emberek az utcán, gyerekek születnek otthon és anyagi biztonság nélkül. De mégis vállalják a szülők, hogy a teremtés csodájában részt vesznek, és életet adnak. Nekik ez a természetes, hogy nincs lakásuk, autójuk, nem járhatnak iskolába, nincs semmijük a rajtuk lévő pár ruhadarabon kívül. Örülnek, ha élelemhez juthatnak, és hálásak, hogy élhetnek, hogy szerethetnek. Persze nem látok bele, hogy mélyen legbelül mit érezhetnek, hogyan élik meg a létezés eme állapotát. Egy biztos, hogy egy kis pénzzel, empátiával, mosollyal tudok nekik ebben a pillanatban néhány kellemes, szeretetteljes érzést nyújtani, és bízom abban, hogy vannak még emberek, akik majd erre járnak, elgondolkodnak, és átértékelik a saját életüket is.

Nekik meg marad a reménysugár, hogy majd egyszer nem kell már az utcán aludniuk, és talán iskolába is fognak járni.

Most már teljesen elfáradtunk, mi csajok. Lackó persze bírná még, de mi bedobjuk a törülközőt.

Leintünk egy riksát, hogy haza vigyen minket. Lenullázzuk a kilóméter órát, Marcsi és Lackó külön riksával.

Megérkezünk, kifizetjük, és várnak ránk a sarkon a társaink.

Mennyit fizettetek????????? Kérdezik. 250, mondjuk mi. Nos, ekkor derült ki, hogy 25 rúpia helyett 250 rúpiát fizettünk a riksás bácsi örömére. – A tanuló pénzt mindig, mindenhol meg kell fizetni… Most már megtanultuk, 3 km max 30 rúpia.

 

4.9 250