Egy eseménydús, vicces, izgalmas pénteki nap 2011.06.03.

2011. 06. 03.

Nem sokat aludtunk éjjel, a tegnapi események hatása alatt voltunk még mindig.
Nem bírtunk hajnalban fölkelni, 9-kor kezdődött a saját gyakorlás, ami azt jelenti, hogy mindenki gyakorolja a maga kis sorozatait, motiváció képpen pedig Guruji gyönyörű gyakorlását figyelhetjük.
Igen, tudom, magamra, és befelé kellene figyelnem, de képtelen vagyok megtenni, mert folyton őt figyelem, azt, hogy mit csinál, milyen szépen csinálja – és valóban 20-30 perceket meditál a pózokban.
Szorítja a kezében a kis órácskáját, ha éppen szabad a keze egy pózban, néha ránéz, aztán újra belemélyed. A pózok közötti szünetben körbenéz, mintha azt mondaná: jól van, gyakoroljatok csak, mert e nélkül semmi eredmény.
Elképesztően inspiráló és felemelő érzés a közelében gyakorolni.

12-ig gyakoroltunk, akkor már szédelegtem az éhségtől. Következett az ebéd, előtte meg a frissítő kókusz leve.
Ebéd után séta az utcán, vagyis bekapcsolódunk az utcai életbe. Fotózunk megállás nélkül, imádják az emberek, ha fotózzuk őket, mosolyognak ezerrel, és persze ha az egyiket lefotózzuk, a másikat is le kell.
Megmutatjuk nekik a képet, és nagyon édesen, elégedetten, tiszta szívből, és szeretettel mosolyognak.
Ugyanakkor néhány sokkoló dolog is szembe jött velünk, az utcán ülő leprás néni lába, amitől úgy néhány percre azért rázott a hideg.

Gyorsan elrepült a délután, irány gyakorolni 6-ra.
Elindulunk, miközben olyan erősen esik az eső, hogy szinte fáj a hátam, a vállam, a fejem, ahogy óriási erővel rám zuhan. Esőkabát, gumicipő. Nagyon boldog vagyok, hogy egy poncsó formájú esőkabátom van, ami viszonylag távol tartja a vizet, gumipapucs pedig mindegy hogy rajtam van, vagy nincs, néhány helyen sípcsontig ér a víz.
Belegondolok, hogy a leprás néni lába, az eső… nem sorolom, majd este itthon fertőtlenítjük magunkat.
Rohanunk Mónival, hogy ne késsünk el, az átjárót majdnem ellepi a víz, mi még szerencsésen átlépünk, de Lackó a csöveken négykézláb mászik át.

Mindenki bőrig ázva érkezik az órára, de az eső sem tántoríthat el minket a gyakorlástól.
Tele van a terem, matrac matracot ér.
Izgalommal várjuk a tanárt, és nagy örömünkre Geeta Iyengar, mesterünk lánya jön tanítani.
2 évig nem tanított, és most újra. Csodás!
Ülő pózokkal kezdünk, aztán ülő csavaró. Majd álló pózok, de nem a szokásos instrukciókkal, hanem nagyon hosszan kitartva, kemény lábmunkával… huhhhhhhhhhh – néztünk is egymásra, hogy aztaaaaaaaaaaaa.

Videóra vették az óra anyagát, mondta Geeta hogy nem megszokott dolgokat tanított, de ez az egyvonalúság (alinment). Kibírtuk, véget ért az óra, tapsolva fejezzük ki köszönetünket a Geetának, aki mosolyogva távozik bízva abban, hogy megértettük, amit át akart adni, és be tudtuk fogadni.

Az igazán vicces dolgok most jöttek: eltűnt a kis palló, amin át szoktunk menni.
Lackó ismét négykézláb közlekedik át rajta a szakadó esőben, mi nem merjük bevállalni. Jön egy angol csaj és egy újfajta nőcis megoldást választ: lába közé veszi a nagy csövet, és átcsúszik rajta a fenekén. – Ismét sírok a röhögéstől, ezt látni kellett volna… Majd utána a pasija, aki szintén férfiasan, négykézláb közlekedik át…

Teszünk egy nagy kerülőt, hogy haza juthassunk, de később rájövünk, jobb lett volna a csöves megoldást választani. Majdnem térdig érő vízben tapogatózunk, majd nagy sebességgel jön egy autó, és szegény Móni a feje tetejéig vizes – no, nem vizes, hanem az a sok szemét, meg a néni leprája… Fujjjjjjjjjjj! – Egy újabb ok, hogy ismét a röhögésemtől zeng az egész utca…
Egyébként rajtunk kívül senkinek nem volt esőkabátja meg gumicipője sem. Sőt, volt, aki mezítláb járt ebben a mocsokban, vízben.
Elhaladt mellettünk egy busz nyitott ajtókkal. Miért is volt nyitva az ajtaja??? Mert emberek lógtak még a kerék mellett, és az ajtóba kapaszkodva is. Gondoltam magamban, egyszer azért ezt is ki kellene próbálnunk.

Nos, ennyit a mai napról, itt az alvás ideje.
Rovarok már nem nagy, csak pici csapatokban tartózkodnak a lakásban.
Fotókat a facebook adatlapomon láthattok.

4.9 250